„Mesés” tábor kisiskolás gyerekeknek Győrújfalun

A tábor első két napja szólt a mesékről, az alkotásokról, zenéről és a mozgásról. Célunk volt, hogy a gyerekek ismerjék fel saját érzelmeiket, érezzék meg a közösségben rejlő erőt, saját kreativitásukat.

Mesekártyák segítségével bemutatkoztunk egymásnak, majd mindenki átváltozott valami mássá, hogy beléphessen a mesekertbe. Persze ezt csak akkor, ha átmennek a próbán, azaz válaszolnak hét találós kérdésre.

Az első mesét meghallgatva mindannyian megkerestük magunkban a segítőnket, azaz a táltos paripánkat. Elmeséltük hogyan néz ki és hol találtuk meg magunkban. Ezután felültünk a hátára és úgy repültünk – a szélnél is sebesebben -, mint a gondolat. Végül porpasztell krétával le is rajzoltuk. Megtanultuk a „Sárkányparipán vágtattam” című dalt és ritmushangszerekkel kísértük énekünket. Ebéd után megalkottuk agyagból a saját sárkányunkat.

Délután ’A mostohatestvérek’ című mesével dolgoztunk (a ’Holle anyó’ című mese egy változata). Ebben a mesében előtérbe kerül a segítés, a másokról való gondoskodás, a szorgalom és az empátia. Ezekkel a mesékkel szerettük volna bevezetni a gyerekeket az időskor, a demencia, a segítés témakörébe.

A mesehallgatás során létrejött a mesehallgatási transz, amely a két agyféltekét összekapcsolja, oldja a stresszt, harmóniába kerülnek a gyerekek. A mesébe helyezik önmagukat és a beszélgetés során a mese feldolgozásra kerül. Félelmeik, szorongásaik oldódnak, önbizalmuk erősödik. Ezután olajpasztell krétával alkottunk. Az alkotás folyamata még közelebb hozza számukra az erőt, a magabiztosságot.

A második napon a nagymozgásos játékoké és a zenepedagógiáé volt a főszerep. Énekeltünk, zenére mozogtunk, zenére akvarellfestékkel alkottunk. Játszottunk a „De jó a dió” kezdetű dallal, és ezután dolgoztunk a „Munkafüzet családoknak” című kiadvánnyal, amely az INDA (Interprofesszionális Demencia Alapprogram) program keretében készült el 2020-ban.

A gyerekek Dióhéj bácsi és Dió Dani meséjét meghallgatták és meséltek nagyszüleikről, dédszüleikről. „Vitatkoztunk” arról, hogy ki az idős (öreg) és miről ismerjük fel. Általános vélekedés szerint az idős embernek ősz a haja és bottal jár. A gyermekek nem találkoztak még Dióhéj bácsihoz hasonló idős emberrel. Beszélgettünk arról, hogy élnek köztünk idős emberek, akik segítségre szorulnak. Arról, hogy miként tudunk nekik segíteni és arról is, hogy mit tehetünk akkor, ha ez a segítség már nem elegendő. Meséltünk az idősek otthonáról és az ott élő emberekről. Végül azt is összeszedtük, hogy a gyerekek mit tehetnek, hogyan tudnak segíteni.

A második nap végén bezártuk magunk mögött a mesekertet és visszaváltoztunk gyerekekké.