95. rész – Mentőangyal

Júlia letérdel Gabika mellé.

• Na, most szépen megkeressük a kártyát, jó? És ha szépen össze tudjuk rakni az egészet, akkor… akkor kártyázunk egy jót. Jó?
• Nem jó. Sétálunk – mondja mogorván Gabika.

Még nem is tudok hozzászólni, amikor felharsan a csengő. Olyan hangos, hogy majdnem hanyatt esem a nagy gubanc ruhán, ahogy megfordulok.

• Talán Csilla jött… – motyogja reménykedve Júlia. – Ha tud, mindig beugrik…

Tényleg Csilla áll jó távol, az ajtó előtt, maszkban és gumikesztyűvel. Alig észrevehetően elém tartja a kezét, nehogy közeledjem.

• Örülök, hogy látom – mondja kedvesen, és csillog a szeme, de nem folytathatja, mert mindhárman Gabikára nézünk, aki nagy dérrel-durral feltápászkodik, elkapja Júlia kezét, hogy majdnem mindketten elesnek.

Júlia halkan, nehogy Gabika meghallja, odasúgja: azt hiszi, hogy a kedves nővér… azt hiszi, hogy Csilla jár be hozzánk…lopni. Elszégyelli magát.

• Nem baj, nem baj – nyugtatgatja Csilla. – Épp csak benéztem, hogy vannak. Nem megyek be, tudja…
• Nagy baj, az nincs. Inkább csak nehéz… – mondja Júlia, és elpityeredik.

Én tartok tőle, hogy nagy a baj. De Júlia erős asszony, remélem, kibírja. Talán már nincs sok hátra, és kimehetnek akár órákra is, leülhetnek a parkban a padra, vagy négylevelű lóherét kereshetnek, mint a múltkor, ahogy Júlia mesélte, de nem találtak, mert márciusban még nincs sehány levelű lóhere se.

Örökzöld téma, hogy hogyan kössük le, akár csak percekre is, a demenciával élő gondozottunkat. Ha elvisel bennünket, illetve a közelségünket – márpedig aránylag rövid idő alatt odaédesedik mellénk, ha mindig mi vagyunk vele –, akkor ne szégyelljünk egészen közel ülni hozzá, és fáradhatatlanul simogatni a keze fejét, az arcát (a fejsimogatást nem mindenki szereti), és dicsérni, hogy milyen ügyes. Erre bármilyen viselkedésforma megfelel, nem feltétlenül valami konkrét munka. Ügyes lehet, amiért velünk együtt türelmesen végig hallgat egy zeneszámot, ügyes, ha a könnyű kis napi tornagyakorlatot velünk együtt elvégzi, ügyes, ha alaposan megmosta a fogát, nem fröcskölte ki a vizet a kádból vagy a zuhanyozóból, de azért is, ha tényleg segített például a mosogatásban.

A „Nefelejcs” című novella-sorozat fő témájához kapcsolódóan, a projekt céljaival összefüggésben megvalósuló intézményenkénti önálló és közös munka eredményeként, a konzorcium a következő szakmai tevékenységet, eseményt valósította, illetve valósítja meg:

Az innovatív Demencia Információs Órák (DIÓ) keretein belül a hozzátartozók egységes tematika alapján, 2019. októbertől 12 hónapon keresztül, szakemberek irányítása mellett szerezhetnek ismereteket a projektmegvalósítással érintett településeken. Az élethelyzetekre való adekvát reakciók elsajátítása mellett a prevenciós technikák alkalmazása kerül a képzés középpontjába.

Beszámoló a Székesfehérváron tartott DIÓ foglalkozásról

2020. szeptember 24-én

Ezen a foglalkozáson „A demencia utolsó szakaszában jelentkező gondozási nehézségek” témát dolgoztuk fel.

A felvezetést (hogyan változott a haldoklás és a halál kezelése – hogyan lett „természetes” folyamatból tabu téma és hogyan került előtérbe a hospitalizációja) követően beszéltünk arról, hogy milyen okok játszanak abban szerepet, hogy a halál otthon vagy a kórházban következik be. Beszéltek-e régebben arról, hogy mit szeretne a demenciával élő hozzátartozó? Mit szeretne, tradicionálisan mit követ a család?

Ebből átvezetve beszéltünk a palliatív gondoskodásról, arról, hogy otthoni környezetben ez hogyan tud megvalósulni.

Előfordul, hogy az otthon ápolt demenciával élő beteg a halála előtti időszakban kórházba kerül, ezért arról is beszéltünk, hogy megbeszélhetik a kezelőorvossal, hogy a palliatív ellátás szellemében szeretnék, hogy hozzátartozójukat ellássák.

Ennek kapcsán felvetődött a szociális otthonokban folytatott gyakorlat is. Ismételten az volt az általános vélekedés, hogy az otthonokban sokkal jobban figyelnek a beteg és a hozzátartozók kívánságára a tekintetbe is, hogy milyen kezelések igénybevételét szeretnék, vagy melyikektől zárkóznak el. Nagyon jónak tartják a csoporttagok azt a gyakorlatot, hogy az intézmények lehetővé teszik, hogy a haldokló mellett ott lehessen a hozzátartozó.

Ezt követően beszéltünk a hospice-ról, szellemiségéről, arról, hogy milyen segítségre számíthatnak a szolgáltatótól.

A „Veszteség/vesztesség” feladattevékenységet a tematika szerint dolgoztuk fel annyi eltéréssel, hogy a már tárgyalt halál szakaszaira a tekintetben tértünk vissza, hogy a hozzátartozó esetében mennyire fontos, hogy ne a vágyaik szerint értelmezzék a hozzátartozójuk állapotát, hanem a valós szakaszt próbálják elfogadni és e szerint meghatározni az ápolás tartalmát.

A „Sikeres megküzdés” feladattevékenység nagy érdeklődést váltott ki. Több tagnak van olyan ismerőse, aki megrekedt a gyászfolyamatban. Ők elmesélték mit tapasztaltak. Ennek kapcsán beszélgettünk arról, hogy mennyire fontosak a halál körüli rituálék, szokások, a gyász megélése, a spiritualitás.