90. rész – Ennyire se vagyok képes

Ott tartottam, hogy Papikát nem engedték ki velem focizni. Oké, mondtam magamban, azért csak lemegyünk az udvarra, sétálunk egyet. Papika azt is szereti. Addig anya rendet csinál Julcsival Papika szekrényében, elpakolják a cuccait, és a „lakók” feliratú hűtőbe berakják a kajákat, amiket hoztunk. Banánt, pogit, süteményt. Feladtam hát Papikára a dzsekijét, ráhúztam a fejére a sapkát, megfogtam a kezét, és kifelé indultunk. Az ajtó előtt megállt.

• Őt is! – mondta, és rábökött az ujjával egy bácsira, akinek a kezében fehér bot volt, és ott állt szorosan az ajtónál.

Én bávatagon a főnővérre néztem, aki újra ott őrködött az ajtó mellett.

• Vihetjük őt is? – kérdeztem tőle.

A főnővér egy pillanatra elbizonytalanodott.

• Ha… tudod fogni mind a kettő kezét?
• Nem hiszem – mekegtem. – Sőt, biztos, hogy nem. Hiszen, ha…

Azt akartam mondani, hogy ha Papika kirántja a kezét a kezemből, például, akkor mit csinálok? Futok utána, mondjuk, de akkor meg a vak bácsit kell ott hagynom, aki aztán ki tudja, hová kóricál. Velem mindig ilyesmik történnek!

Papika szomorú lett, láttam. Hát ennyire se vagy képes – biztosan ezt gondolta magában –. hogy a barátomat magunkkal vigyük a levegőre? A finom koratavaszi napsütésbe? Amit ugyan szegény vak barátom nem lát, de mindegy, a nap akkor is süt!

A „Nefelejcs” című novella-sorozat fő témájához kapcsolódóan, a projekt céljaival összefüggésben megvalósuló intézményenkénti önálló és közös munka eredményeként, a konzorcium a következő szakmai tevékenységet, eseményt valósította, illetve valósítja meg: