63. rész – Az erények legnehezebbike

Olvastam valahol, hogy az  erények egyik legnehezebbike a várni tudás. Hát, most aztán ebből jelesre vizsgáztunk. Persze nem volt választásunk.

Papika állapota szép lassan, de elszántan vándorolt lefelé. A testi szükségleteit lassan egyre kevésbé tudta uralni, mint én, amikor elsőbe az általam egyszerűen csak Vénasszonynak csúfolt tanítónéni (aki, ezt kénytelen vagyok bevallani, nem is volt vén, de húszéves se, viszont borzasztó diktátor volt) délelőttönként rámdörrentett, hogy figyeljek, és akkor alig bírtam ki hazáig, sőt. Volt, hogy nem is, és a szerencsén múlt, hogy éppen találok-e egy elhagyatott útszakaszt, ahol elvégezhetem a dolgomat. Na, hagyjuk, ez tényleg kínos emlék.

Délutánonként leültem Papikával (meg néha Julcsival) az étkezőben az asztalhoz, és társasoztunk. Ez sajnos csak addig tartott, amíg Papika el nem unta, és minden előzetes értesítés helyett lesöccölte az egészet az asztalról. De előfordult, hogy végigjátszottuk. Mindig megengedtem neki, hogy nyerjen.

És aztán vártuk tovább, hogy vége legyen a járványnak. Utána meg még ki tudja, mennyit kell várni, bár arról nem volt szó, hogy még várni kelljen, mielőtt Papikát beveszik abba az Otthonba.

A „Nefelejcs” című novella-sorozat fő témájához kapcsolódóan, a projekt céljaival összefüggésben megvalósuló intézményenkénti önálló és közös munka eredményeként, a konzorcium a következő szakmai tevékenységet, eseményt valósította, illetve valósítja meg:

Bevezető: A „Demenciához kapcsolódó interprofesszionális szolgáltatások adaptációja: tudásbővítés és érzékenyítés helyi közösségeken keresztül“ című, EFOP-5.2.4-17-2017-00002 azonosítószámú projekten belül három alprogramban fogalmazódtak meg feladatok.

A „Család és társadalom alprogram” célja, hogy a gondozó családok olyan ismeretekhez juthassanak, amelyek a mindennapok szintjén nyújthatnak gyakorlati segítséget számukra.

Az alprogram keretein belül valósult meg a DIÓ (Demencia Információs Órák), melynek keretében a bevont célcsoporttagok részére kontaktszolgáltatásokat nyújtottunk.

Hajúböszörmény – Esetttanulmány 1.

Kontaktasszisztens általi összefoglalás/értékelés/konklúzió:

„Úgy gondolom, hogy az egy év nem volt elegendő arra, hogy minden kitűzött célt elérjünk közösen. Ettől függetlenül véleményem szerint sikerült néhány problémára rávilágítani, amivel érdemes tovább foglalkoznunk.

A konfliktushelyzetek megelőzésére, ill. a már kialakult konfliktus kezelésére elengedhetetlenül szükséges a hozzátartozó mentális gondozása. Rutinosan igyekszik megbirkózni a nehézségekkel. Igaz minden felmerülő probléma, szituáció új- és új kihívások elé állítja a hozzátartozót. Kisebb – nagyobb sikerélményei megerősítik helyes döntéseiben.

A személyes kontaktalkalmak, a DIÓ előadásokon való találkozások és az esettanulmány készítése során arra a megállapításra jutottam, hogy a hozzátartozó alapjába véve jól kezeli konfliktusait, érvényesíteni képes érdekeit és egyensúlyt érzékelek a problémamegoldó technikájában. Természetes támaszai jól működnek testvéreivel és édesapjával egyaránt.

Szociális munka során ezen értékek figyelembevételével végeztem kontaktasszisztensi munkámat:

• A személy tisztelete.
• Paternalizmus és védelem.
• Esélyegyenlőség.
• Diszkriminációtól mentes munkavégzés és támogató hozzáállás.
• Partnerség.

Következtetések levonása, tanulságok kifejtése, a munkám értékelése, önreflexió

A személyi központú gondozás valósult meg munkám során, illetve a szociális munka értékein alapult. Induvidualizált megközelítésre törekedtem, ahol az egyénre helyeződött a hangsúly. Személyre szabott gondozás valósult meg. Minden esetben a demenciával diagnosztizált személy perspektívájából indultam ki. Támogató hozzáállásommal és jelenlétemmel erősítetem a hozzátartozót. Leginkább a kapcsolatra helyeztem a hangsúlyt a segítő és segített személy között.

Célom volt minden körülmények között a demenciával élő személy és hozzátartozó személyiségének tisztelete. Minden körülmények között a segítő szakemberként társa voltam és vagyok a demenciával élő személynek és a hozzátartozónak. Segítettem a család kommunikációját és ez által megkönnyítettem az együttműködésünk motivációját a családban.

A Legjobb Barát hozzáállást képviseltem a demens személlyel és a hozzátartozóval szemben.  Megláttam a demens személyben és hozzátartozójában az embert. Úgy fogadtam el őket amilyenek, ebben életútjuk megismerése sokat segített. A hozzátartozó figyelmét mindig arra hívtam fel, hogy a demenciával diagnosztizált személy megmaradt képességeire építsen.

„We’re going to say! – Kimerjük mondani!”

Társaságban közvetlenebbül beszélgetünk a problémáról – már megérte.

A városban ismerik a programot és beszélnek ezekről az eseményekről.

Nyitottabbá váltak az idősek és a demenciával élő személyek felé – már megérte a programban részt venni.”