31. rész – … Mert szerintem vannak csodák
Amikor elindultam Csillához, úgy éreztem, sikerrel fogok járni, mert szerintem vannak csodák. Nem annyira tőle vártam csodát, hanem a Jóistentől. Hogy ezt a három embert, akit valahogyan mellém sodort, meg is fogja gyógyítani.
Csilla örült, hogy hozzá fordultam. Borbála kedves a szívének, mondta, mert bár csak kevés szót használ, a non verbális kommunikációja bámulatra méltó. Képzelje csak el – kezdte a magyarázatot, és a szeme csillogott a lelkesedéstől –, amikor, hetente egyszer, megérkezik a zeneterapeuta (idősebb hölgy, aki rendületlen derűvel tart „énekórákat”, ahogy mondja), Borbála már kezdi is körbe pakolni a székeket, majd a körnek ugyanarra a helyére leül, és dudorászni kezd. A szöveg elmosódott, néha a dallam sem tökéletes, de mégis rá lehet ismerni az ő lánykori kedvencére. Vagy ebéd után, még alig nyelte le az utolsó falatot, mindenkinek körbe mondja az asztalnál, hogy egészségére, és elindul a ruhatári fogas felé. És nekem – tette hozzá szinte pironkodva – minden reggel nagyon örül.
A soha el nem halványuló élmények közé tartozik a zene, illetve a tánc. A betegek többsége (még az előre haladottabb állapotban lévők is) érzékelik a dallamot és a ritmust, hiszen ezek post hominem memoriam együtt élnek velünk.
Mindennek rendelt ideje van, így a táncnak sem jellemzően a hetven év feletti életkor a terepe, és mégis: mivel a demencia túlnyomó többsége ebben az idősebb korban lép fel, és a mozgás ilyenkor fokozott jelentőséggel bír, így könnyen rávehetjük a betegünket a ritmusos mozgásra. A járóképes betegek többsége mosolyogva, ritmusra lépeget velünk.
A „Nefelejcs” című novella-sorozat fő témájához kapcsolódóan, a projekt céljaival összefüggésben megvalósuló intézményenkénti önálló és közös munka eredményeként, a konzorcium a következő szakmai tevékenységet, eseményt valósította, illetve valósítja meg:
Az innovatív Demencia Információs Órák (DIÓ) keretein belül a hozzátartozók egységes tematika alapján, 2019. októbertől 12 hónapon keresztül, szakemberek irányítása mellett szerezhetnek ismereteket a projektmegvalósítással érintett településeken. Az élethelyzetekre való adekvát reakciók elsajátítása mellett a prevenciós technikák alkalmazása kerül a képzés középpontjába.
Beszámoló a Székesfehérváron tartott DIÓ foglalkozásról
- december
Felvezetésként levetítésre került a „Vasárnap” című kisfilm, ami az anyag feldolgozása során több alkalommal jó hivatkozásként szolgált. Az első feladattevékenységet kiegészült általános ismeretekkel (demencia fajtái, jellemző tünetek).
Foglalkozunk az emlékezetvesztés és a felismerési nehézség közti különbséggel, annak kapcsán, hogy a hozzátartozók számára nagy trauma, amikor először nem ismeri fel őket a demenciával élő hozzátartozójuk. Sikerült oldani ezt a problémát azzal, hogy megfogalmaztuk, hogy a hozzátartozójuk nem felejti/tette el őket, hanem a felismerésért felelős agyterület sérülése az oka.
Nagy hangsúlyt fektettünk a tiszta tudatállapotban való együtt töltött idő jelentőségének, annak, hogy a történtek felemlegetése helyett töltsenek minőségi időt hozzátartozójukkal.
„A nyugtalanság és agresszió” feladattevékenység legnagyobb érdeklődést kiváltó része az volt, hogy az agresszió vagy nyugtalanság kialakulását milyen módon lehet megelőzni. A csoport több tagját érinti a probléma. Körvonalazódott, hogy a már kialakult „katasztrófa reakciót” próbálják kezelni, és nem próbálkoztak a kezdeti jeleknél megakadályozni, kezelni a szituációt. Két résztvevő is elmondta, hogy legtöbb esetben nem tudják nyugodtan kezelni hozzátartozójuk agresszióját, sokszor agresszióval (kiabálnak) válaszolnak. Az általuk elmondott szituációkat alapul véve próbáltuk közösen megkeresni azt a jelet, ami előre vetítette a katasztrófareakciót, illetve megtalálni azt a pontot, amikor még kimozdítható lett volna a hozzátartozó a szituációból.
[/cm